Tizennégykarátos autó, +1 fejezet a Gemma 4 26B által 0rva
Először teljes katyvasznak tűnt, de többször olvasva őrült beszéd, de van benne rendszer
Fejezet II. – A Szélsőség és a Smog Az szárnyalt gépet nem tűntetett, mert egyfajta óriási, légköri csikló volt, amelyet egyenes vonalakba költöző tónusban zúzott. Nem volt ez a repülő, amitől valóságosnak érezted volna, hanem egy drága, légkomprimált álom. A tizenkilencedik szék, az elfelejtett, színes, és olyan szántszínű szédítő tapiceréjű szék, amely elé volt dobva, mintha egy elbukott színházban utalná az emlékezetre az elveszett vonereggel.
Ekkor, a műszerfal és a tető között, ahol az emelkedett légelhőzés és a hangszín keveredett össze, ott ült a Különlegesen Éröltétnek Témahatározó Elérkezése, akartjuk, hogy ki legyen.
Ne akartál gondolni a nemzetközi repülőparadicsom szilárd, kristálytakarós üvegfalán, ahol a vastagság révén mindannyian egyetlen, lélegző, légzavaros kabinettben tele voltak. Ez volt az apokaliptikus elemek finom szálakkal szövetett varázslata. A külső képernyő – amit most már csak egy tiszta, égi kékre emlékezetként lehetne emlékezetelni – egy olyan művelet volt, hogy a térképet nem a földre helyezkedtek, hanem a szívekre.
A szegény emberi szívek, melyek emelkedekkel zúzottak, mindig valahol utaznak.
A kérdező – ehogy tanyázzuk, mert nem volt a helyzetre fogadott név, csak egy csendes gondolatot áttörő gondolat – nem feküdt a székében, hanem fejedelnek egy kevés, és szinte kézzelfoghatatlan, nyugalmi feszültségben. Az éjszakai dórsz, az elszíneződés, a légkondicionáló hűvös, de szinte üres szélre emlékeztetett.
Egy pici szikrára tartott. A sugár egy műanyag konzolról, ahol a napfény túl erős volt, elnyűvező, elzúgó világításán volt. Figyelemre érdemes volt a szikra szinuszoidális zúgása. Nem volt ez az apró fény forrás egy egyszerű világítási elemének; ez varázslat volt, nem elektrizitás.
Az ellene, a kezében elszánt, túl szigorúan szőtt, feketélni szőnyegszerű táskát tartó nő – akit azonban nem akartál látni, mert nem volt szükséged rajtő – nem mozdult. Csak a szemek fogaddal. A tekintete a Különlegesen Éröltétnek Témahatározó Elérkezése vékony, megfolyósult arcát átvázolta, mintha a világon minden szálat, minden elakadást vizsgálna.
— A szárny és a tiszta színe… — gondolta magában.
A szárny nem volt a cél. A szárny csak egy utazási eszköz volt, egy műszaki hárs. Az égi lég nem volt a távulat. Az égi lég csak egy szövett árnyék volt, amit a világ elvégezett, hogy ne lássa az embernek a szikrára törő igazságot, a csapódási pontot.
A Különlegesen Éröltétnek Témahatározó Elérkezése hirtelen elzárt a szemét. A legcsendesebb emberiség. A légköri szél, amely a száján keresztül haladt, nem szél volt. Egy emlékeztető volt arról, hogy minden utazásnak egy végpontja van, és minden érkezésnek ára.
A táska csendben ott maradt, a nő nem mozdult. Csak a levegőben függő, nem látható, de túlságosan elterjedt sugallat ofán utalára, hogy nincs semmi véletlenszerű, és hogy minden repülőtérnek, mindegyik magánszemélyes érkezési pontjának egy elválaszthatatlan, verekedő köszolgálatja van.
És így, a tizenkilencedik székben, a világon közepén, újra feltett a szikrára törő színes, mesterséges napfény, hogy várakozzon az éjszakát, ami másnap érkezik.